A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató azt kérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember. - Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász. A piackutató itt közbevág, és ezt mondja: - Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal meg több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára. - És azután? - kérdezi a halász. - Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Meg azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne. - Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász. - Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató. - És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász. - Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatna a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne. - És azután mi lenne? - kérdezi a halász. - Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit.
0 Comments
...ha Isten engedné, hogy az emberek valóban olyan betegek legyenek mint ahogy arra vasárnap reggel nyilatkoznak?! ...ha az Úr azt a gyermeket magához venné, akin hivatkozva sokan az Istentiszteletrõl elmaradnak?! ...ha minden hónapban az Isten céljaira adott összeg tízszeresébõl kellene megélnie?! ...ha a mennyei Atya olyan szegénnyé tenné azokat akik az adakozásnál ezt hangoztatják. Jób 6,1-19.24-30
Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. (12. v.) Inkább halott, mint felelősségre vonható... Helyesen mondta Elifáz: "Boldog az az ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg!" (Jób 5,17). Gondolkozásában az a hiba, hogy a vigaszra való töredelmes várakozást előfeltételévé teszi annak, hogy Jób életében később jó történhessen (19-27. v.). Jób véleménye, hogy ha Elifáznak igaza van, akkor jobb lenne, ha Isten inkább megadná a kegyelemdöfést, minthogy tovább kínozza őt (9. v). Ez drasztikus, de mégis érthető. Egyelőre Jób elmondhatja magáról, hogy nem lázadt, nem káromolta Istent és nem fordult el Tőle (10. v). De fél, mert nem biztos benne, hogy még sokáig kibírja. Hiszen nem olyan erős, mint a kő és nincs ércből a teste. És ha van esély arra, hogy elfordul Istentől, aki ezért az áldás helyett az átkot mondja majd ki reá, akkor inkább jöjjön a halál. Jób sejti azt, amit mi már tudunk az Újszövetségből. Ha üdvösségünket szerencsétlenségek állhatatos elviselésével vagy jó tettekkel kellene kiérdemelnünk, hogy megmeneküljünk a pokoltól, akkor valóban az lenne a legnagyobb segítség Istentől, ha itteni létünkből mielőbb eltávolítana. Elgondolkodtató: Sok emberről úgy tűnik, valóban olyan erős, mint a kő, és néha irigyeljük őket. De vajon nem nagyszerűbb-e Isten előtt gyengének és őszintének lenni? Fénysugarak „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük
az Úr dicsőségét mind nyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által dicsőségről dicsőségre”. (2Kor 3,18) Évekkel ezelőtt egy üzletember megkérdezte tőlem: „Mi az Ön legnagyobb gondja?” Egy kicsit gondolkodtam, majd ezt válaszoltam: „Amikor reggelente belenézek a tükörbe, azt látom, hogy a legnagyobb gondom bámul rám.” A Szentírásban azt olvassuk, hogy a keresztyéneknek hasonlítaniuk kell a tükörhöz. Ez logikus. Senki nem teszi azt, hogy elhelyez egy tükröt, majd beborítja függönnyel. Egy lefedett tükör nem fogja az előtte levő tárgyat vissza tükrözni. A 2Korintus 3,18-ban Pál apostol azt mondta, hogy arcunk ne legyen fátyollal eltakarva, hanem „mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét”. Amikor az Ő dicsőségét nézzük, „azonos tükörképpé formálódunk át” – ez a krisztusi hasonlatosság. Csodálkozhatunk, hogy miért tart viselkedésünkben és gondolkodásunkban olyansokáig, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk. Ez a kérdés talán segítséget ad a válaszra: „Kinek az életét tükrözzük vissza?” Isten népének sugároznia kell Isten dicsőségét. Hogy ez megtörténjen, úgy kell viselkednünk, hogy kitűnjék az Ő dicsősége. Szükséges rendszeresen olvasnunk és tanulmányoznunk az Igét. Imádkoznunk kell és bíznunk Istenben, hogy Szent Szelleme által munkálkodik a szívünkben. Csak ezután engedelmeskedhetünk a parancsolatainak, és függhetünk ígéreteitől. Kinek a dicsőségét tükrözöd ma? Az arc a szív tükre. Látják-e az emberek az Úr Jézust az arcodon? Albert Lee [Vetes es Aratas] TÜKÖR ELŐTT Ha néha balgán arra gondolok, milyen „nagyszerű hívő” is vagyok, hát tükrét tartja elém az Ige, s kijózanodom tőle izibe. Nem 24 ez, csupán 6 karát, tanúsítja a LEGHÍVEBB BARÁT. Füle Lajos „Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” (1Kor 2,1-2).
Megindító bizonyságtétel, amellyel Pál apostol tudtára adja a korintusiaknak és velük együtt nekünk is a maga önértékelését. Az a férfi, akinek a korintusiak mindent köszönhettek a szellemi javak terén, ez a „választott edény”, aki az „Úr nevét elvitte” közéjük, nem akart kitűnni azzal, hogy tud valamit közöttük. Nem tartotta helyesnek, hogy elfoglalja egy bölcs helyét, amikor hirdette nekik Isten bizonyságát. Ezzel teljesen egy síkon mozgott Urával, aki az Ő bölcsességében úgy rendezte, hogy Pál, nem mint tiszteletreméltó igehirdető vonult be Korintusba, hanem mint egy mesterember. Ilyen hangsúlyosan nem is találkozunk ezzel máshol az ő szolgálatában (Csel 18,1-3). Ez volt az, ahogyan be kellett vennie Korintust, az önhittségnek az erődítményét. Az emberi bölcsesség és nagyság, az ellenségnek ezek a fegyverei erre valójában nem voltak alkalmasak. De mennyire hasonlított Pálnak ez a magatartása az Úr Jézuséhoz! Az Úr ezt mondhatta: „Ti így hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok!” De ha az Ő magatartásáról volt szó, ezt mondta: „Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Jn 13,13; Lk 22,27). Ez volt az a hely, amelyet Ő a maga csodálatos kegyelmében és alázatosságában elfoglalt anélkül, hogy megszűnt volna tanítómester és Úr lenni. Valaki ezt mondta: „Egy fontos üzenet közvetítője hajlamos arra, hogy önmagának tulajdonítson valamit üzenete fontosságából.” Pál azonban nem ilyen volt. Ha a Krisztust prédikálta, akkor csakis Őt, – és kifejezetten, mint a „megfeszítettet”. Aki egy ilyen üzenettel érkezett Korintusba, nem várhatott semmi elismerést kora nagyjaitól. Pál ezt helyénvalónak találta, hiszen Krisztus a kereszt nélkül nem tud segíteni a világon, a bölcs beszéd pedig tönkretette volna a keresztet, ezzel együtt pedig az egész üzenetet. „Boldogok a lelki (szellemi) szegények – tanította az Úr a tanítványainak –, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Nem ragyogó példája-e Pál annak, amire itt az Úr gondol? Önmagáról semmit sem tartani, és önmagának semmit sem kívánni, ez a kiáltó ellentéte „e kor vitázóinak”, akik uralják a helyzetet Korintusban. Mindezeket egybevéve azonban, az apostol tehetséges szónok volt, aki értett ahhoz, hogy magával ragadja a hallgatóit. Ezt sok minden bizonyítja az Újszövetségben, gondoljunk csak a Cselekedetek 26,24-29-re. Az önértékelés, ahogyan nála látjuk, éppenséggel nem zárja ki az Isten adta képességek kibontakozását; ellenkezőleg, megnemesítik az ilyen képességeket, és még inkább használhatóvá teszik Isten számára. Mindenekelőtt azonban megőrzi az Úr az Ő szolgáját a versengéstől és az érvényesülés vágyától, ami a szellemi szolgálat számára olyan pusztító kárt jelent. Pál a korintusiakkal szemben a legkisebbnek nevezte magát az apostolok között (1Kor 15,9); később „minden szent között a legkisebbnek” (Ef 3,8); még később pedig a bűnösök közül elsőnek (1Tim 1,15) mondta magát. „Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem azért, hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet. … Kérlek tehát titeket: legyetek az én követőim” (1Kor 4,14.16). E. E. H [Vetés és Aratás] Méltatlanok „Uram, ne fáradj, mert nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj.” (Lk 7,6) És mégis jön, méltatlanokhoz, megáll az ajtajuk előtt, halott lelkükbe életet hoz, és aki él, az áldja Őt. Hozzám is így jött hajdanában, mikor szívem, ajtóm kitártam Előtte végérvényesen... Nem hagy magamra már sosem. Füle Lajos „- És hogy érzitek magatokat az új testvérek között? Elkomorodott, majd csak egy szót mondott: - Szúnyogszűrők. Meghökkentem. Első pillanatban nem is értettem megjegyzését, csak amikor Jézus egy igéjével magyarázta: “megszűritek a szúnyogot és elnyelitek a tevét” (Mt.23,24). S hogy egészen megértsem, részletekkel is szolgált. Elmondotta, hogy az ottani közösségben szívesen, lelkendezve fogadták mindkettőjüket, de néhány hét múlva ilyen kifogásokkal zaklatták őket: felesége miért jár fodrászhoz? S ő, mármint a barátom miért mutatkozik gyakran rövidnadrágban? - Eleinte azt hittem, hogy tréfálnak vagy ugratnak, de aztán meg kellett látnom, hogy ott ez a “hívőség” mértéke, sőt, ez a szórakozásuk: a szúnyogszűrés. Én nem ilyen kicsinyesnek ismertem meg Jézusomat! Elkedvetlenedtünk, majd lassan elmaradtunk a közösségből. Arra gondoltam, hogy ezek a jó szúnyogszűrők talán többet ártottak Krisztus ügyének, mint az üldözői. … mit ér Jézusnak egy ember? Mit ér egy gadarai megszállott (ma őrült), akit senki sem tudott megfékezni, se megkötözni? Megér Neki egy viharos utat a tengeren - felé. Hallatlan küzdelmet - vele. És kétezer disznót, amelyek a gadarénus miatt a tóba rohannak. Jézusnak ennél is többet ér egy ember: önmagát kereszthalálra adja minden emberért. Ó, mi szúnyogszűrő nemzetség, akik olyan készségesen esünk egymás fejének, hogy azt jól megmossuk - sőt: közben meg is cibáljuk -, sose láttuk még Jézust tanítványai poros és piszkos lába előtt térdelni, dereka körül a rabszolga kötényével? Mert ez a Jézus-i nagyvonalúság: a lehajló szeretet képe, a szolgáló Szeretet egyetlen hiteles mozdulata… Bocsássad meg a mi szúnyogszűrő kicsinyeskedésünket, amiről azt hittük: kereszténység. Bocsássad meg a mi konkolytépő, gyomláló lelkületünket, amivel és hányszor a búzát is kiszaggattuk. Hogy egy-egy zsenge, zöldellő lelkecskét azzal vádolunk: még zöld, ahelyett, hogy azon ujjonganánk: már zöld.” A jómódú gazda, és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad. Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni, amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt! Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt. A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt: - Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát, amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet. Lukács 6,42: Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Atyámfia, hadd vessem ki a szálkát a te szemedből, holott te a te szemedben lévő gerendát nem látod. Te képmutató, vesd ki először a gerendát a te szemedből és aztán gondolj arra, hogy kivesd a szálkát, amely a te atyádfia szemében van. „A lelkiismeret, mondta egyszer egy öreg indián, háromszögletű valami a szívemben. Ha jó vagyok, nyugton van. Ha rosszat teszek, akkor mocorogni kezd és az élei igencsak fájnak. A legnagyobb baj azonban az, ha továbbra is rossz vagyok, mert akkor az élei eltompulnak és egyszer csak nem érzékelem többé a fájdalmat.“ Egyikünket furdalja, másikunkat nyomasztja s van akit mardos. Felébred vagy elalszik; megszólal, vagy hallgat; rávisz valamire, vagy tiltakozik valami ellen; könnyíteni lehet rajta, alkalmasint megterhelni; rossz, vagy jó; tiszta vagy nem tiszta; van vagy nincs... Isten a teremtés kezdetétõl az emberiség elé állította a választási lehetõséget. Választhatott az ember a jó és a rossz között. Lelkiismeretet kaptunk, hogy az irányítson bennünket. Az emberiség lehetõséget kapott arra, hogy tudatosan betartsa, vagy megszegje Isten törvényeit, de belénk ültette az Úr a lelkiismeretet is, hogy az figyelmeztessen bennünket, ha rossz útra térünk. A mi lelkiismeretünk olyan, mint egy Isten által adott lámpás, ami bevilágítja az elõttünk lévõ utat. Olyan, mint egy belsõ mûszer, amelyik megmondja nekünk, hogy mit kell cselekednünk. Ha valaki a lelkiismerete tükrében nézi meg önmagát, akkor igazi képet lát, és nem torzképet, mint a görbe tükörben. A jó lelkiismeret jobban ébren tarthat valakit, mint a koffein a kávéban, csak az a baj, hogy amikor valakinek a lelkiismerete megszólal, akkor nem mindenkinek jó a hallása. Némelyik keresztyén olyan, mint az a polgár, aki beküldött 100 dollárt az adóhivatalba, egy névtelen kísérõ levéllel mondván, hogy a legutóbbi adóbevallásnál csalt és két hete nem tud aludni. Ha a jövõ héten se megy az alvás, akkor beküldi a tartozásának másik felét is, egy másik száz dollárt. A lelkiismeret egy olyan belsõ erõ, amelyik jóra biztat még akkor is, ha a társadalmi nyomás a rossz felé terel minket. Néha konfliktus van a között az ügy között, amit az egyén akar és a társadalom megkíván tõle. Vannak idõszakok, amikor valakinek a lelkiismerete arra készteti õt, hogy letérjen a társadalom által elfogadott normától, azt cselekedje, amit jónak lát, és vállalja az áldozatot egy igaz ügyért. Példát mondok. Ennek az évszázadnak az izmusai között voltak idõszakok, amikor a fasizmus vagy kommunizmus veszélyeztette egyes nemzetségek életét, de mindig voltak olyanok, akik az áldozatoknak menedéket adtak még akkor is, amikor ezzel a lépéssel saját életüket kockáztatták. Van az emberben egy láthatatlan tulajdonság, ami arra készteti, hogy jót cselekedjen, másokat megmentsen saját élete feláldozásával is. A keresztyén vallás is erre a princípiumra van felépítve. Jézus feláldozta saját életét, hogy az áldozatával az emberiséget megváltsa a kárhozattól.Jó lelkiismeret nélkül a hit dolgában hajótörést lehet szenvedni. Az igaz hit megköveteli a jó lelkiismeretet. A jó lelkiismeret megköveteli azt, hogy ragaszkodjunk az igazsághoz. Sõt nemcsak ragaszkodni kell az igazsághoz, hanem meg is kell harcolni a nemes harcot az Úr szolgálatában.Harcra hív bennünket az Ige, nem a múlt ököl harcára, hanem a lélek nemes harcára. Istenbe vetett hittel, jó lelkiismerettel, de óvatosan kell haladnunk a cél felé, mert viharokba kerülhetünk, hajótörést szenvedhetünk, ha nem készülünk fel kellõképpen az útra. Napjainkban hiányzik az egyházi fegyelem legtöbb gyülekezet életébõl. Amikor a gyülekezeti tagok azt csinálnak, amit akarnak, vagy amikor akarják, és annyi adományt, idõt adnak az Úr szolgálatára amennyi nekik tetszik, akkor vajon kész-e a gyülekezet a nemes harcra? De ennek ellenkezõje is lehetséges. Ha az egyházi fegyelem túl szigorú, mint évszázadokkal ezelõtt volt, akkor viszont olyan lesz a helyzet, mintha bottal kergetnénk a kutyát a nyúl után. Krisztus egyházában a tagság nem kötelezõ, hanem egy hívás misszióra és szolgálatra. Pál apostol a keresztyén szolgálatot versenyfutáshoz is hasonlítja, ahol a staféta botot át kell vennünk az elõttünk futóktól, és át kell adni az utánunk futóknak. A keresztyén egyházban meg kell becsülnünk azoknak a szolgálatát, akik elõttünk jártak, és elõ kell készíteni a munkáját azoknak, akik utánunk jönnek. Lélekben meggazdagítanak és megerõsítenek azok, akik elõttünk járnak, éppen ezért mindig tisztelettel tekintsünk a múltra, mert a múlt örökségén élünk. Kötelességünk ezt az örökséget megõrizni, és a hit nemes harcát megharcolni. Jó egyház az, ahol meg van a lelki béke, de az élet nemcsak béke, hanem harc is, amihez Istenbe vetett hit és jó lelkiismeret is szükséges, ha csatát akarunk nyerni. Az élet csatáit sokan nem tudatlanságuk miatt, hanem erkölcsi hibáik miatt vesztik el. Kérem a jó Istent, hogy adjon nekünk bölcsességet, adja meg a jó és gonosz ismeretét, és adjon útmutatást az élet viharaiban. Adja az Úr, hogy Timóteusokként megtartsuk hitünket, és jó lelkiismerettel harcoljuk meg a hit nemes harcát, tudván azt, hogy nem vagyunk egyedül. Velünk az Isten és ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Levél otthonról Egy öreg afrikai áldása: |
Új Élet BlogBátran oszd meg Categories
All
Archives
March 2013
|